Fán terem-e a reziliencia?

Az utóbbi években egyre másra követték egymást a közösségeinket erősen megtépázó sokkok: a Covid, az energiaválság, a háború számos súlyos következménye mind olyan kihívásokat jelentettek, amelyekre nem voltunk maradéktalanul felkészülve. Az emberi közösségekkel összefonódott természetes életközösségek állapotát pedig talán nem is szükséges külön ecsetelni: az ökológiai válságot a pusztító aszályoktól kezdve a rovarbélmentes szélvédőkön át nap-mint-nap számos formában tapasztaljuk. Az is kétségtelen, hogy a sokkok hatásai az egyes, már hosszú évtizedek óta gyengülő és töredező alrendszerek (pl. egészségügy, szociális ellátás)   hiányosságait még inkább felszínre hozta. Ha kényelmetlenül érezzük magunkat fejjel a homokban és az instant kardunkba  dőlés sem opció, a helyzet hatására valószínűleg egyéb megoldásokban gondolkozunk. 

Ezek egyike, hogy a jövőben várható sokkokra – és ha hihetünk a tudományos közmegegyezésnek, egyre több ilyen várható – igyekszünk a legnagyobb körültekintéssel felkészülni. A problémák általános komplexitása persze az egyszeri emberben gyorsan letöri a kezdeti lelkesedést. Annyi fronton kellene előmozdítani az alkalmazkodóképességünket, válságállóságunkat, illetve olyan dermesztően nagy és örökérvényűnek tűnő rendszereket kellene megváltoztatnunk az érdemi javulásért, hogy a dolog vége az esetek többségében néhány borús gondolat és egy lemondó legyintés lesz. A jó hír, hogy ennek nem kell így lennie. Az olyan idegennek tűnő fogalmak mint a reziliencia – vagy az előző blogbejegyzésben taglalt bioregionalizmus – pont arra szolgálnak, hogy kapaszkodókat nyújtsanak a tudatos tervezésben és a megvalósításban.

A reziliencia általános meghatározása szerint egy rendszer azon képessége, hogy megbirkózzon a sokkokkal: átvészelje azokat, átalakuljon és alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez.  A fogalom az elmúlt évtizedek egyik legdivatosabb kulcsszavává vált számos tudományterületen a pszichológiától az urbanisztikáig, beleértve a kutatásunk szempontjából is fontos társadalom-, és fejlesztéspolitikai, illetve ökológiai kutatási napirendeket is. A reziliencia köré emellett kiterjedt (fejlesztés)politikai gyakorlat is kiépült az utóbbi időben, aminek köszönhetően jelentősége már-már a fenntartható fejlődés hívószavával vetekszik.

Ami a rezilienciát illeti, itt arról van szó, hogy hogyan tervezzük meg úgy az életünket támogató rendszereket, hogy azok, ha nem is hiba-biztosan (fail-safe), de legalább a hibákat kontrollálva (safe-fail) tudjanak működni, amikor beüt a krach. Még jobb hír, hogy nem kell rögtön a világmegváltással kezdeni: a reziliencia építése az egyén szintjén is történhet, de van lehetőség apránként tágítani a perspektívát és gondolkodhatunk nagyobb léptékekben, legyen az a háztartásunk, lakóközösségünk, településünk, vagy akár a (bio)régiónk.

A reziliens társadalmi-ökológiai rendszerek legfontosabb sajátossága, hogy képesek ellátni alapvető funkcióikat a sokkok ellenére is… és mi sem alapvetőbb annál, hogy az élelmiszer-ellátás biztosított legyen? Az élelmiszer-rendszer akkor tekinthető reziliensnek, ha a rendszerszintű zavarok esetében is biztosítani tudja a (mennyiségileg és minőségileg) elegendő, (kulturálisan, technológiai értelemben és tápérték szempontjából) megfelelő és (fizikai és gazdasági) értelemben hozzáférhető élelmet minden érintett számára – legyen ez a háztartás, a szomszédság, a település vagy bármelyik tervezési szint. Ha ezeket az alapvetéseket szétszálaztuk, a reziliencia növeléséhez a választott rendszerünkben tudnunk kell azt is, hogy pontosan minek a rezilienciájára fókuszálunk éppen: a talaj, a termesztett növények, a termelő gazdaságok, mind-mind sajátos fókuszterületeket alkotnak, amelyekre a nagy rendszer részeként tekintve egyénenként végig gondolhatjuk – urambocsá’ másokkal közösen is – a tennivalókat. Látni kell azt is, hogy milyen időtávra tervezünk, hiszen más gondolkodni a távoli jövőképről hosszútávon, és más tennivalók merülnek fel rövid-középtávú építkezés esetében. Végül, fontos azt is meghatároznunk, hogy kinek a perspektívájából vizsgáljuk a helyzetet és a lehetőségeket (pl. termelő, értékesítő, fogyasztó, társadalom egésze), valamint, hogy pontosan milyen veszély/sokk ellenében építjük az adott rendszer rezilienciáját.

Utóbbi pont tisztázása esetén merülhet fel hangsúlyosan az élelem-önrendelkezés kérdése.

Az élelem-önrendelkezés egy olyan politikai keret, ami a globalizált élelmiszer-rendszerben az élelmezés rendszerszintű átalakításának lehetőségeit keresi. Az 1990-es években alapított globális mozgalom fellép a környezetre és a társadalomra egyaránt káros ipari mezőgazdasági gyakorlatok, a neoliberális szabadkereskedelmi politika, valamint az élelmiszer- és mezőgazdasági kereskedelem

antidemokratikus irányítása ellen. Az 1993-ban alapított La Via Campesina nyolcvanegy ország közel kétszáz szervezetét tömöríti. A mozgalom a családi gazdálkodók, parasztok, őslakosok, föld nélküli parasztok, mezőgazdasági munkások, vidéki nők és fiatalok – világszerte mintegy 200 millió család érdekeit képviseli.

Az elegendő, de főleg a megfelelő és még inkább a hozzáférhető élelem biztosítására – különösen válsághelyzetben – ugyanis a globális gazdaságba ágyazott, annak törvényei – azaz elsődlegesen a profitmaximalizálás – szerint működő élelmiszer-rendszer nem alkalmas. Ez a rendszer felelős egyebek mellett a parasztság, a kisléptékű gazdák ellehetetlenüléséért, a biológiai sokféleség drasztikus visszaszorításáért, a hagyományos tudások eltűnéséért, a talaj és az ökoszisztéma szinte minden elemének pusztulásáért, és még sorolhatnánk. Világos, hogy olyan élelmiszer-rendszerrel, ami felett a világban szétszórt nagyvállalatok, befektetési alapok és spekulánsok gyakorolják a kontrollt, nem válhat rezilienssé sem az egyén, sem a háztartás, sem a közösség. Fontos tehát belátnunk, hogy a reziliencia építése nem pusztán technikai vagy tervezési kérdés, hanem politikai is a szónak abban az értelmében, amelyben a saját magát érintő döntéseket a konfliktus/együttműködés dinamikája mellett a közösség hozza meg. A tudatból, hogy világszerte már több mint 200 millióan az élelmiszerrendszereik feletti kontroll visszaszerzésén munkálkodnak, erőt meríthetünk. Szükségünk is lesz rá.

Ha téged is foglalkoztat, hogy hogyan válhatnál te, közösségeid, településed vagy a tagább élettered, (bio)régiód és téged támogató rendszerek (mint pl. az élelmiszerrendszer) ellenállóbbá válsághelyzetekben, akkor gyere el a X. MAPER Konferencián tartandó “Közösségi stratégiáink egy változó világban” szekciónkra és az az után tartandó “Reziliencia” műhelymunkánkra!