A permakultúra területalapú tervezései jellemzően az egyéni életterek tervezésére irányulnak (pl. kiskert, közösségi kertben parcella, balkonkert, stb.). Ez érthető, hiszen a leginkább ezekre a terekre van hatásunk. Az egyéni életterek tervezése során rendszerint saját magunknak tervezünk és kivitelezünk a saját tulajdonú (vagy akár bérelt) területünkön. A tervezést azonban befolyásolhatják a területünk határain túlnyúló tényezők (“szektorok”). A természetet kitermelő és abban az embert kizsákmányoló hierarchikus gazdasági folyamatok felboríthatják egy adott régió ökológiai egyensúlyát (pl. ipari tevékenység következtében szennyezés), vízháztartását (pl. ipari mezőgazdaság, folyószabályozás, vízelvezetés, szárazodás) és mikroklímáját (mint amilyen a legtöbb városi területhasználat változás, pl. ingatlan beruházások következtében növekvő beépítettség és a városi hősziget hatás). A permakultúra nem csak arra ösztönöz bennünket, hogy ezekre a sokszor egész régiókat érintő folyamatokra is reflektáljunk egyéni élettereink tervezése során, hanem a bioregionális tervezéssel kapaszkodókat is kínál a közösségi cselekvésre.
A bioregionális tervezés célja, hogy egy adott hely természetföldrajzi és ökológiai adottságait, éghajlati viszonyait és a helyben élők fenntartható tájhasználati hagyományait figyelembe véve cselekvést alapozzon meg a helyi közösség körében.
A permakultúra kiindulópontja, hogy az olcsó fosszilis energia eltűnését nem tudják majd a megújulók pótolni és emiatt a globalizált ipari társadalmunk úgynevezett “energialejtő” előtt áll. Az energialejtő miatt elkerülhetetlen az élelmiszer- és energiarendszerek decentralizációja, ami lehetőséget teremt a politikai decentralizációra is. Ezt a permakultúra hálózatosodva, a táji sajátosságokhoz illeszkedő ún. bioregionális alapokon, alulról szerveződve kívánja elérni, úgy, hogy mindeközben ügyel az emberek jóllétére (Gondoskodás az emberekről, bővebben lásd Terry Leahy könyvében).
A permakultúra-mozgalom egyik alapszövegének számító Permaculture: A Designers’ Manual céljai közt is szerepel a helyi autonómia növelése. Hiszen minél inkább képesek az emberek az élelem-, energia- és lakhatási szükségleteik kielégítését maguknak, helyben megszervezni, annál nehezebb gazdasági és politikai kontrollt gyakorolni felettük. A permakultúra atyjainak számító Bill Mollison és David Holmgren közös szerzőségével írt Permaculture One könyvben is megfogalmazódik, hogy a permakultúra többet kínál az egyéni önellátás kereteinek megteremtésénél, “a tágabb ipari rendszertől való függetlenedést” a helyben élők “egymástól függésének” növelésén keresztül kívánja elérni.
A bioregionalizmus, a permakultúra egyik filozófiai alapjaként (lásd pl. Mollison 1988, Macnamara 2019), keretet teremt a tájhoz illeszkedő közösségi szerveződésre. A 70-es években indult, mélyökológiai alapokon álló mozgalom a táj és ember egységét hirdeti.
A mélyökológia (Deep Ecology) egy olyan ökofilozófiai irányzat, amely szerint az ember nem rendelkezik kitüntetett értékkel a bioszférában. Az élővilágban fellelhető valamennyi létforma egyaránt jogosult a fennmaradásra és megőrzésre, függetlenül az ember számára való hasznosságától.
Amellett, hogy a tájat (biorégiót) egységként igyekszik megragadni, az adott helyen (tájban) élő közösség azonosítására is kísérletet tesz. Földrajzi szempontból a szakirodalomban többnyire a folyók vízgyűjtő területe alapján jelölik ki az egyes biorégiókat, de mivel minden hely egyedi, számos egyéb tényező is számításba kerül, amit az adott területen élő közösség fontosnak talál. A saját biorégió mélyebb megismerésével az adott közösség hozzájárulhat ahhoz, hogy a bolygót behálózó élet szövedékében maga számára fenntartható gyakorlati és értelmezési kereteket teremtsen.
A bioregionalizmus a permakultúrához hasonlóan képes egy olyan általánosan alkalmazható keretet adni a helyi erőfeszítéseknek, amiben ezek egy politikailag is értelmezhető formában, egymást erősítve kombinálódhatnak. A politikai cselekvés célja egy olyan világ létrehozása, amiben az ökológiai fenntarthatóság, a társadalmi igazságosság és az önrendelkezés elvei szervezik a közösségeken belüli, illetve azok közötti viszonyokat. Ennek a célnak a legfontosabb eszköze a biorégión belül az, amit a mozgalom manifesztójának számító “Reinhabiting California” című cikkben Peter Berg és Raymond Dasmann “reinhabitációnak” nevez (reinhabitation, magyarul talán az újrabelakás a legkevésbé torzító megfogalmazás). Az újrabelakás vagy visszakapcsolódás a tájhoz, arra a tevékenységre utal, amelyben valaki úgy igyekszik szervezni az életét, hogy az minél inkább illeszkedjen az őt körülvevő természeti környezethez. Az újrabelakás olyan társas viselkedést jelent, amely gazdagítja az adott helyet és helyreállítja annak egészségét (létfenntartó rendszereit). Az ökológiain kívül a társadalmi fenntarthatóság is fontos szempont a tájhoz történő visszakapcsolódás folyamatában. Összhangban a permakultúrával, a bioregionális szemléletű projektekben közös a decentralizációra és önrendelkezésre való törekvés és a táji adottságokhoz illeszkedő helyi kultúra kialakítása, ápolása.
A permakultúra túlmutat az öncélú önellátáson, az “újrabelakás” elkötelezettebb folyamataként értelmezendő. A “teljes önellátás” megvalósíthatóságát a globális kapitalizmus keretei között Toby Hemenway, a Gaia kertjének szerzője is megkérdőjelezi.
A globális kapitalizmus a gazdaság/társadalom/természet megszervezésének történetileg kialakult, világszinten domináns formája. Gazdasági értelemben a termelési mód, a tulajdonviszonyok jellege, a világkereskedelem működési módja a legfontosabb elemei. Társadalmi szempontból a kiterjedt fogyasztói kultúra, az elidegenedés, valamint a gazdasági szférával sokszorosan összefonódott államrendszer jellemzi. A természet megszervezésének sajátosan kapitalista módja (és történeti formája) az ökológiai válság legfontosabb mozgatórugója.
Az újrabelakás a permakultúrában azt jelenti, hogy az egyéni szükségleteinket úgy elégítjük ki és az életünket úgy szervezzük, hogy azzal a minket körülvevő közvetlen (élettér) és tágabb környezetünk (táj/biorégió) hosszú távú egészségét és életképességét erősítsük. A MAPER-ben 2018 óta zajló permakultúrás életterek (gazdaságok, kiskertek) és közösségek feltérképezése és az országszerte egyre több régióban és helyen elérhetővé váló, önszerveződő permakultúra klubok a bioregionális szempontú térbeli szerveződés irányába mutatnak. Mindazoknak, akiknek felkeltette a bioregionális tervezés az érdeklődését érdekes lehet a Planet Drum Alapítvány által szabadon elérhetővé tett bioregionális tervezési kiadvány.