– élménybeszámoló a 2026-as Gesztenye PDC-ről
Amikor jelentkeztünk a permakultúrás tervező képzésre, még magunk sem sejtettük, hogy nem csupán egy hagyományos szakmai képzésen veszünk majd részt – elmélet, gyakorlat, vizsga felállásban –, hanem egy olyan közösségi és személyiségformáló élményt is kapunk, amely Borsos Béla szavaival élve „maradandó károsodást” okoz bennünk.
Indulás a permakultúra útján, avagy az első képzési hétvége Zalaszentlászlón
Az első hétvégére Zalaszentlászlóra, a Makovecz Faluházba érkeztünk. Ekkor még mindenkiben ott volt a kezdeti bizonytalanság és egy kisebb-nagyobb feszengés, ami természetes egy teljesen új közösségben. Az ismerkedős, jégtörő játékok azonban gyorsan oldották a hangulatot, így estére már sokkal felszabadultabban és otthonosabban mozogtunk egymás társaságában.
A teljes PDC során Dr. Szalai Zita, Dr. Borsos Béla, Ács Patrícia, Lévai Gábor és Kulcsár Balázs vezettek minket be a permakultúra világába, amelynek társadalmi vetületébe Milánkovics Kinga által mélyedhettünk bele.
Az első hétvége során megismerkedtünk a permakultúra alapelveivel és szemléletmódjával, illetve az ökológiai rendszerek működésével, a vízkörforgással, a nagyléptékű és helyi vízmegtartással. Egy közös túra során beszélgettünk a tájszemléletről, a különböző léptékű terület megfigyelésekről. Utóbbi jelentősége, a mintázatok és a szektorhatások ismerete, már itt, az első hétvégén hangsúlyosan megjelent.
Nagyon izgalmas volt elkezdeni elsajátítani azt a komplex gondolkodásmódot, amely a permakultúrát alapjaiban meghatározza. A megfigyelés fontosságát különösen jól szemléltette a vindornyaszőlősi gyakorlat, amely során kimentünk Ács Patri telkére, ahol egy első hallásra rendkívül egyszerű feladatot kaptunk: be kellett járnunk a területet, csendben megfigyelni a környezetünket, és lejegyezni minden benyomást, észrevételt, amit fontosnak tartottunk. Nem kaptunk konkrét szempontokat vagy iránymutatást, egyszerűen csak jelen kellett lennünk, figyelni és hagyni, hogy a hely meséljen magáról. Ez kezdetben szokatlan érzés volt és néhányunknak meglepően nehéz, hiszen a mindennapokban ritkán engedjük meg magunknak, hogy lelassuljunk, és valóban megfigyeljük a minket körülvevő világot. Sokkal inkább rohanunk egyik feladattól a másikig, anélkül hogy időt szánnánk az ilyen jellegű elmélyülésre. Éppen ezért ez a gyakorlat számunkra nemcsak szakmai, hanem személyes tapasztalat is volt. Kizökkentett a megszokott tempóból, lelassított, és segített újra kapcsolódni a természethez. Ráébresztett minket arra, hogy a jó tervezés nem a gyors megoldásokkal kezdődik, hanem azzal, hogy időt szánunk a megfigyelésre, a megértésre és arra, hogy valóban jelen legyünk az adott helyen.
Ekkor világossá vált számunkra, hogy a permakultúra sokkal több, mint kerttervezési módszer: egy olyan gondolkodásmód, amely a természet működésének megfigyelésére, megértésére, az összefüggések felismerésére és a tudatos tervezésre épül. Sőt, mi több ahogy a hétvége során egyre mélyebben megismertük ezt a szemléletet, egyre inkább azt éreztük, hogy messze túl is mutat a kertek világán. A permakultúra nemcsak a kertjeink tudatos megtervezésére tanít, hanem arra is, hogy ugyanilyen tudatossággal tekintsünk saját életünkre, kapcsolatainkra és döntéseinkre. Ez a szemlélet személyes fejlődést is kíván: türelmet, önismeretet, alkalmazkodóképességet és azt a képességet, hogy hosszú távon, rendszerekben gondolkodjunk. Tehát már az első hétvége rávezetett minket arra, hogy a permakultúrában valójában nemcsak a kertünket tervezzük meg, hanem fokozatosan a saját életünket is.
A hétvége azonban nemcsak szakmailag adott sokat, hanem emberileg/közösségileg is. Már az első napokban megtapasztalhattuk, milyen érzés olyan emberek között lenni, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló értékeket tartanak fontosnak. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy nem vagyunk egyedül azokkal a kérdésekkel és gondolatokkal, amelyek a mindennapokban talán kicsit “ufóvá” tesznek bennünket. Egy olyan közegbe kerültünk, ahol nem kellett magyarázkodni, ahol értettük egymás gondolatait, és ahol rengeteget inspirálódhattunk is egymástól.
Nemcsak az oktatási alkalmak, hanem a szünetek is telis-tele voltak beszélgetésekkel. A kezdetben még egymás számára ismeretlen emberekből álló csoport nagyon hamar elkezdett közösséggé formálódni. A szünetekben gyakran alakultak ki hosszú, nyüzsgő beszélgetések, amelyekben a képzés témái mellett saját tapasztalatainkat, életünket és gondolatainkat is megosztottuk egymással. Ezek a beszélgetések sokszor észrevétlenül elhúzódtak, így szinte mindig azt éreztük, hogy túl gyorsan telik az idő.
Talán ez volt az első hétvége egyik legfontosabb közösségi élménye: megtapasztalni, hogy egy olyan közegbe kerültünk, ahol nem kell “furcsa zöldnek” éreznünk magunkat. Ehelyett olyan emberek vettek körül minket, akik értették és továbbgondolták a kérdéseinket, új szempontokat adtak, és inspiráltak bennünket. Már ekkor elkezdett kialakulni az az összetartozás-érzés, amely a képzés későbbi alkalmain egyre tovább erősödött.
Elméleti és gyakorlati órák bősége, így zajlott a hétvége Visnyeszéplakon
A második képzési hétvégének Visnyeszéplak adott otthont, ahol már maga a nyugodt természeti közeg is sokat segített abban, hogy kis csapatunkkal el tudjunk mélyedni a permakultúrás tervezés megismerésében. Nagyon élveztük, hogy az elméleti oktatás mindig gyakorlattal társult. Tanultunk a talajokról, majd azt is kipróbáltuk milyen mérésekkel, vizsgálatokkal tudjuk felismerni a tulajdonságaikat. Átbeszéltük a jó komposzt titkát, majd közösen építettünk egy termokomposztot, amelyhez az alapanyagokat az egyik helyi gazdálkodónak köszönhettük. Az alaptérkép készítéséhez hasznos adatbázisok és szempontok átnézése után a visnyeszéplaki közösségi ház környékére el is készítettünk egy térképet. Csapatmunkában egy rövid tervezési játékban már megízlelhettük mennyi szempontot kell végig vennünk, miközben a tervek bemutatása kapcsán mindenki megkapta a fogós kérdést “Mitől permakultúrás a terv?”. Így hamar megértettük, hogy az etikai- és tervezési alapelvek tudatos figyelembe vétele nélkül biztos nem lesz az. Ahhoz, hogy a sok-sok önálló blokk egy egységgé összeálljon számunkra megismertük hogyan épül fel egy tervezési folyamat, milyen eszközök segítenek minket a tervezésben és hogyan érdemes elindulni ebben a folyamatban.
Az utolsó napon Korpics József és Zaja Péter vezetett minket körben a területükön, amelyet a nagy hőség ellenére is mindenki figyelemmel kísért. Rengeteg tapasztalatot osztottak meg velük, sokéves tudásuk és a természet iránti mély tiszteletük pedig mindannyiunk számára példaértékű volt.
Erre a hétvégére már sokkal oldottabb hangulatban érkeztünk. Az első alkalommal kialakult ismertségek tovább mélyültek, amelyhez nagyban hozzájárult hogy ezúttal már egy sátrazós hétvégét töltöttünk együtt.
Külön emlékezetesek maradtak számunkra a közös reggelik. Mindenki hozott magával valamilyen házi készítésű finomságot, amelyeket egymással megosztva, valamint a helyi termelők portékáival kiegészítve, azokat kóstolva kezdtük a napot. Ezek a reggelik sokkal többet jelentettek egyszerű étkezésnél: hosszú beszélgetések, nevetések és történetmesélések helyszínei voltak. Olyannyira bele tudtunk feledkezni egymás társaságába, hogy egy-két alkalommal még a reggeli közös napot indító bemelegítő kört is lekéstük – egyszerűen azért, mert elvesztettük az időérzékünket a beszélgetésekben. Utólag visszagondolva ez talán jól mutatja, hogy milyen természetesen kezdett formálódni a kis közösségünk.
Mindkét este lehetőségünk volt egy kötetlen beszélgetésre a visnyeszéplaki közösség tagjaival. Az első alkalommal – Korpics Józseffel és Csengey Andrással beszélgetve – betekintést kaphattunk abba, hogy épült fel az ökofalu közössége, milyen nehézségekkel, konfliktusokkal és sikerekkel találkoztak az évek során. A második este egy faluban felnőtt, helyi lakóval beszélgethettünk egy meghitt tábortűz mellett. Arról mesélt, milyen volt ebben a közösségben gyermekként felnőni, később pedig már saját gyermekét is itt nevelni, milyen utak vezették el, majd vissza Visnyeszéplakra. Ezeken az estéken nyitott, őszinte beszélgetések alakultak ki, amelyekben mi is megoszthattuk saját gondolatainkat, kérdéseinket és tapasztalatainkat. Sokat tanultunk arról, hogy egy közösség felépítése mennyi türelmet, kompromisszumot és tudatos munkát igényel, ugyanakkor arról is, hogy milyen sokat tud adni azoknak, akik részesei.
A második hétvége végére már nem csupán csoporttársakként tekintettünk egymásra. A közösen eltöltött idő, a beszélgetések, megélt élmények tovább erősítették azt az érzést, hogy egy olyan közösség formálódik közöttünk, amelyben mindenki biztonsággal megoszthatja gondolatait, tapasztalatait. Ez legalább akkora ajándéka volt ennek a hétvégének, mint a megszerzett szakmai tudás.
A várva várt tervezési hét Gyűrűfűn
A képzésünk az egyhetes gyűrűfűi táborral zárult, amelyre izgatottan és a záró projektfeladat kapcsán kicsit izgulva érkeztünk meg. Viszont mielőtt tábort vertünk volna az ökofaluban még meglátogattunk a környéken több területet. Pécsváradon a Mandulaligetben, Lévai Gáborék kertjében kezdtünk, ahol a fókusz az esővízgyűjtő rendszereken és a különböző veteményes kialakítási módszereken volt. Illetve a területen található családi ház kapcsán beszélgettünk az ökoépítészeti és -energetikai megoldásokról is, amelynek elméleti hátteréről később még Gyűrűfűn is tanultunk. A kisléptékű, komplex és alaposan átgondolt kert sokunk számára jó példákat mutatott saját területünk tervezéséhez. A napot a Sztyeppekertben Pandúr Zsanettnél folytattuk, ahol a vízönellátás újabb szintjére láthattunk példát, méghozzá nem is akármilyet. A bejárás során az idei aszályos év tapasztalatairól, a begyűjtött víz felhasználásnak dilemmáiról is hallhattunk, mert egy ilyen időszakban nehéz döntéseket kíván. A délutáni blokkot a Sztyeppekert szomszédságában található 4 hektáros területtel zártuk, ahol a nagyléptékű komposztálási, talajmegújítási kísérletekről és azok tanulságairól mesélt nekünk a tulajdonosa, Tamás. Estére megérkeztünk Gyűrűfűre, ahol egy csodálatos táborhely várt minket. Külön szeretnénk kiemelni a zuhanyzót, amely hangulatvilágításával, igényes kialakításával azt az érzetet sugallta, mint hogyha egy egzotikus szigeten nyaralnánk.
Másnap Borsos Béla elmesélése, körbevezetése során megismerhettük az ökofalu történetét, működését. A délután folyamán pedig Milánkovics Kinga workshopjain beszélgettünk a permakultúra társadalmi vetületeiről, amely nagyon izgalmas diskurzusokat indított el és általa egy olyan részét ismerhettünk meg a permakultúrának, amelyről bár hallottunk korábban, de elég nehezen tudtunk elképzelni.
A tervezési feladatot megelőző napon még egy utolsó elméleti nap következett a jogi keretekről, a fás rendszerekről, az állatok tartásáról, szerepéről és a vadakkal való kapcsolatról. Majd zárásképpen az ökotudatos öltözködés lehetőségeiről és a textilek környezeti hatásáról beszélgettünk, majd ezekkel kapcsolatban alkothattunk.
A tábori hét közepén elérkezett a várva várt zárófeladat, amelyet öt csapatra osztva teljesítettünk. Az ügyfelek területei között szerepelt lejtős, eróziós birka legelő, amelynek a vízmegtartását kellett javítani, míg máshol erdőkert kialakítása volt a cél. A tervezési munkák között akadt még közösségi terület, új betelepülőknek kialakítandó szállás és tudatos öregedésre áttervezendő, már működő birtok. Mindhárom tervezési nap volt egy kis kitekintés, amikor kiléptünk a csapatmunkából. Hol az ökoépítészet elmélete és a helyben építetett/ építés alatt álló házak kapcsán, máskor az élelembetárolás témájában. Az éjszakába nyúló ötletelések, rajzolások után elérkezett a tervek bemutatása, amelyen az ügyfelek is részt vettek. Miután pedig mindenki bizonyította a permakultúrás alapismeretek elsajátítását elérkezett a zárás, oklevélátadás ideje. Ez egy felemelő, de egyben szomorú pillanat volt, hiszen tudatosult bennünk, hogy PDC képzésünk végére értünk.
A gyűrűfűi hét azonban nemcsak szakmailag volt intenzív, hanem közösségi szempontból is különleges élményt adott. Az egész hétnek volt egyfajta elvonulás jellege: az ökofalu távol esett a megszokott mindennapjainktól, a területen nem volt térerő és bár wifi segítségével kapcsolatban tudtunk maradni az otthoniakkal, a képernyő előtt töltött időnk így is jelentősen lecsökkent – ez a kis “detox” pedig mindannyiunknak jól esett. Egy hétre kiszakadtunk a megszokott környezetünkből és ritmusunkból, és sokkal több figyelem jutott egymásra és a minket körülvevő természetre.
Az együtt töltött hét alatt sokkal több lehetőségünk nyílt egymás megismerésére is. A közös reggeliknél például mindig kicsit más társaságok alakultak ki, így szinte észrevétlenül mindenki közelebb kerülhetett egymáshoz. A közös étkezésekhez a helyi szállásadóink is rengeteget hozzátettek: nagyon finom ételekkel vártak minket, és végig érezhető volt a vendégszeretetük és a figyelmük. A gyönyörű környezet, a jó idő, a közös étkezések és az együtt töltött esték mind hozzájárultak ahhoz, hogy a hét valódi kikapcsolódás legyen a sok tanulás és munka mellett.
A közösség szempontjából talán a záró tervezési feladat hozott minket a legjobban össze. A csapatokban reggeltől egészen késő estig együtt dolgoztunk, közösen gondolkodtunk, terveztünk, rajzoltunk és kerestük a lehető legjobb megoldásokat. A közös munka során mindenki hozzátehette saját gondolatait, ötleteit és kreativitását, miközben folyamatosan tanulhattunk egymástól is. Természetesen a hosszú tervezési napoknak megvoltak a maguk nehézségei, de éppen ezek az intenzív közös helyzetek kovácsoltak minket még inkább össze.
A csapatok között sem szakadt meg az együttműködés: a szünetekben és az esti órákban gyakran beszélhettünk arról, ki hol tart, milyen problémákkal találkozott, vagy éppen milyen saját ötletet talált a saját feladatára. Jó volt megtapasztalni, hogy bár külön csapatokban dolgoztunk, valójában mindannyian ugyanannak a közös folyamatnak voltunk a részesei. A tervezés így nemcsak a egy vizsgafeladattá vált, hanem egy közös alkotási folyamattá, amelyben egymást segítve és inspirálva dolgoztunk.
Összességében a gyűrűfűi hét számunkra egyszerre jelentett szakmai fejlődést, közösségi élményt és egyfajta feltöltődést. Intenzív, tartalmas és sok szempontból fárasztó volt a hét, de éppen a jó értelemben: úgy tértünk haza, hogy rengeteget tanultunk, közösen alkottunk, új élményekkel és kapcsolatokkal gazdagodtunk, miközben egy hétre sikerült kiszakadnunk a hétköznapok megszokott ritmusából. Talán ezért is volt olyan felemelő, ugyanakkor szomorú az oklevélátadás pillanata: nemcsak egy képzés végét jelentette, hanem egy olyan közös időszak lezárását is, amely alatt a kezdetben még ismeretlen emberekből egy összetartó közösség lett.
–Bányai Klaudia, Mihov Kata és Tabajdi Boróka írása–